Na tényleg, ki is vagyok én?

Hát azt nem tudni. Rossz a kérdés. Mert kinek a szempontjából, milyen minőségben, a tényeket vagy a képességeinket tekintve, tegnap vagy ma? Rossz kérdésre maximum rossz választ lehet adni, de van, hogy semmilyet. Tudjuk jól, ugyanaz az ember különféle szerepeiben, különféle nézőpontokból, különféle cselekedeteit tapasztalva a hülye bunkótól a zseniális fuvolaművészig, a pofátlan vevőtől az imádnivaló apáig bármi lehet. Valójában ez mind ő, és mégsem ő.

Mindannyian egy működő, bonyolult szerkezet vagyunk, amelynek csak állapotai vannak, de nincs egy kézzelfogható valami, amire azt lehetne mondani: na ez vagyok én. Beszélünk az időjárásról, de időjárás nincs, csak zimankó van, csak szivárvány van, csak napsütés van bárányfelhőkkel. De időjárás – az valójában nincs. Ez csak egy elvont fogalom. A pszichológia és szociológia majd’ száz éve azon tipródik, hogyan is jósolható meg egy konkrét ember viselkedése. Nem jósolható meg. Mondjuk, Ön pontosan olyan ember, aki utál leveleket írni. Rejtett kamerával figyeljük, amint éppen nem szeret levelet írni. De ekkor Ön hirtelen úgy dönt, hogy véget vet ennek a levélíró görcsnek, és nekilát levelet írni. Megjósolható volt ez? Nem. Az előző percben talán még Maga sem tudta.

Ki vagyok én? Az, aki folyamatos várakozással tölti az életét, vagy az, aki majd egyszer megragadja a nagy lehetőséget? Az vagyok, aki döntésképtelen, vagy az, aki még nem került valódi döntés elé?

Az vagyok, amit hiszek magamról?

Az emberek igen sok időt töltenek azzal, hogy vélt sikereiket vagy állítólagos kudarcaikat sorolgatják, önértelmezéseiken tépelődnek, és szeretnék megtudni, kik is ők valójában. Öndefiníciójuk soha nem fedi le teljes valójukat, hanem mindig rejtett célok szolgálatában álló értelmezés. Például valaki úgy érzi, környezete elnyomja őt, soha nem figyelnek rá, mert ő jelentéktelen, unalmas, szürke alak. Ebből kiindulva csak olykor tesz félénk kísérletet arra, hogy akarjon valamit, mondjon valamit, ellentmondjon valaminek. Valami olyasmi képe van önmagáról, hogy neki nincs joga akarni, érezni, nincs joga arra, hogy igényei legyenek, és buta, tapasztalatlan ahhoz, hogy döntsön fontos kérdésekben. Ezért definiál önmagának egy „jelentéktelen vagyok” szerepet, amelyet némi sértettséggel ugyan, de megvalósít. A szereppel jól előírt viselkedések járnak, ezeket szorgalmasan be is tartja. Mert ha megszegné ezeket a szabályokat, olyan helyzetbe kerülne, amit éppen ezzel a szereppel szeretne elérni. Például hogy ne kelljen azt hinnie önmagáról, hogy ő valaki.

Valójában minden senki titokban azt gondolja, hogy ő valaki, csak úgy véli, ezt a többiek nem így gondolják. Ezért igyekszik megfelelni annak, hogy ő senki. Környezete pedig tudomásul veszi, és eszerint bánik vele. Tényleg nem figyelnek rá, tényleg semmibe veszik, tényleg nem kérik ki a véleményét. Ebből ő visszajelzést kap, megerősítődik hiedelmében: tényleg egy senki vagyok. Az egész kicsit paradoxul hangzik: ha senkinek hiszem magamat, és elkezdek ennek megfelelően viselkedni, akkor tényleg egy senki leszek, és erről győznek meg a tapasztalataim is.

Hogyan lehet holnaptól Önből is Valaki? A cikk további részéből megismerheti a siker receptjét. A folytatás olvasásához kattintson ide.

Szendi Gábor
klinikai szakpszichológus

További hírek és aktualitások Szendi Gábor honlapján.