Tudott, hogy a két nem szellemi képességei legerőteljesebben a verbalitás, illetve a térbeli tájékozódás területén a legszembetűnőbbek. Míg az előbbiekben a nők messze meghaladják a férfiak szintjét, addig az utóbbinál fordított az arány. A matematika is térbeli tájékozódást kíván, de – talán meglepőbb – a zeneszerzéshez is térbeli tájékozódó képesség szükségeltetik. Ez magyarázza, hogy a zenetörténetbe nagy női zeneszerzők szinte egyáltalán nem írták be a nevüket. A bal agyfélteke felelős többek között a verbalitásért, az intuícióért, míg a „férfias” jobb agyfélteke a raconalitásé, de a kreativitásé is (melyről fentebb mondtuk, hogy a géniusz legfőbb kritériuma).

Végezetül nem szabad megfeledkezni egy mentális különbségről sem. Géniusznak lenni tehát – a többségi társadalom elutasítása közepette – bizony nem könnyű feladat. A zseninek komoly harcot kell vívnia azért, hogy forradalmi alkotása létjogosultságot szerezzen magának. Ezt a harcot pedig a férfiak nyilván könnyebben fölvállalják, mint a gyengébbik nem képviselői, akiknél az agresszivitás helyett inkább a közösségi érzés dominál. Ezek szerint ha a veszteséget kutatjuk, elképzelhető, hogy főleg társadalmi okok miatt sok-sok női géniusz (pontosabban talentum, akiben benne rejlett a lehetőség, hogy lángelmévé váljék) elkallódott az évszázadok alatt.

„Az is bolond, ki géniusz akar lenni Magyarországon”

Szinte szállóigévé vált a tragikus sorsú Csokonai Vitéz Mihály mondása, mely szerint „az is bolond, ki poétává lesz ma Magyarországon”. Erre asszociál Czeizel Endre szomorúan ironikus állítása, vagyis „az is bolond, ki géniusz akar lenni Magyarországon”. A különböző fejlettségi szinten lévő országokban természetesen más-más lehetőségek állnak a zsenipalánták rendelkezésére tehetségük kibontakoztatásához, majd később elgondolásaik kivitelezéséhez.

A professzor szerint – a közhiedelemmel ellentétben – az, hogy egy adott ország hány géniuszt mondhat magáénak, nem a gének függvénye, hanem a társadalmi feltételeké. A genetikai törvényszerűségekből adódóan a potenciális zsenik relatív gyakorisága minden népességben azonos, ám érdekes, hogy a különböző géniusz-típusok relatív gyakorisága a különböző népességekben már jelentős eltérést mutat. Hazánkban – ha végiggondolunk a sokszor méltatlan körülmények közt élt, meg nem értett, majd tragikusan korán elhunyt lángelmék során vagy akár azoknak a magyar tudósoknak, művészeknek a hosszú listáján, akik a hazai akadályok miatt kénytelenek voltak külföldön magvalósítani művüket – Czeizel Endre szerint igen elkeserítő képet kapunk.

Ma Magyarországon a közoktatás nincs felkészülve a géniuszok nevelésére, oktatására, így sok ezer zsenipalánta nem tudja kellő mértékben kibontakoztatni a benne rejlő, kivételes képességeket. A közoktatás sajnos még mindig nehezen birkózik meg a kivételes, „másfajta” gyerekekkel, akik az „uniformizáló törekvések” közben talán elvesztik kivételes adottságaikat vagy legalábbis motivációjukat.

A debreceni tudományegyetemen a hiány orvoslására elindult egy kezdeményezés: azok a leendő tanárok, akik zsenikkel kívánnak foglalkozni, külön szakvizsgát tehetnek. Örvendetes lenne, ha ezt a példát követnék más képzőintézmények is. A legnagyobb kihívás ugyanis – Czeizel Endre szerint – az, hogy ne hagyjuk elvesztegetni géniuszainkat, hiszen szellemi elit nélkül egyetlen nemzetnek sincs jövője.

Maczkay Zsaklin