A látás javítása a képzeleti kódok fejlesztésén múlik, ezért minden szembetegség minden korosztálynál gyógyítható. A szemtornának csak az agyi kódok tréningezésének kellene lennie, mert a szemorvosok által felírt szemüvegekkel, operációkkal nem sokra megyünk. Ha rájövünk a titok nyitjára, a javulás olyan gyorsnak tűnik, hogy élvezzük minden percét.

Nem a valóságos képekkel kellene törődni látástréning esetén, amit már többször fejtegettünk ezen a portálon, hanem annak elképzelt változatával, ami nagyon messze esik a valóságos képtől. (Ha becsukjuk a szemet és rágondolunk valamire, akkor megkapjuk a képzeleti képet, s hogy ez mennyire más, mint a valóság, azzal részletesen foglalkoztunk az előző cikkben).

Hogy miként lehet a két „képet” külön kezelni, és a másikat, a képzeletit fejleszteni – márpedig a látás tréningje erről kell, hogy szóljon –, azt nagyon nehéz megmagyarázni.

A látás nem a valóság, hanem puszta elképzelés, illúzió, kódféleség, de mi mégis az optikai világgal pepecselünk hiába, így aztán a legélesebb szem is tönkremegy előbb-utóbb… Dr. Bates rengeteget foglalkozott ezzel az elvont fogalomkörrel és arra jutott, hogy a jó látás egy nehezen megmagyarázható folyamat, amivel sokat kellene foglalkozni az orvostudománynak. Maga így ír erről: „az összes felfedezésem közül a legnagyobb gyakorlati haszna annak a felismerése, hogy a képzeletnek óriási szerepe van a látásban”. (Jobb Látásért magazin, 1926 márc. 7. o.)

Ezek után nyilvánvaló , hogy a jó látás nem más, mint jó elképzelés, a rossz látás pedig rossz. A jó elképzelés kevés és pontos, a rossz pedig sok és pontatlan. Minden szemprobléma esetén a rosszféle elképzelés dominál, kivétel nincs. Ha pedig nincs kivétel, akkor törvényszerűségről, sőt igazságról van szó – írja más hol. A látást sokszor illúziónak is nevezi, és hozzáteszi, hogy minél pontosabb illúzió van a fejünkben, annál pontosabban látjuk a valóságot. Már eleve az is bizarr, hogy az illúzió hogyan lehet pontos. Az én véleményem az, hogy nem igazán érdemes ezzel foglalkozni. Induljunk el abból, hogy a gyerekeknek mekkora fantáziája van. Praktikus észjárással úgysem magyarázható az, hogy nem a látottakkal (tárgyak, táj, betűsorok, meg optikai képek), hanem egy „érzéssel”, egy képszerű, de mégis megfoghatatlan valamivel kellene dolgozni. Majd ha már olyan pontosan emlékszünk a kódra szemüveg nélkül nyitott szemmel, mint ahogy csukott szemmel látjuk, a szemünk egészséges, és megfordítva, minél jobban keressük a valós képet, annál jobban elnyomjuk az emlékképet, ezért a látás romlani fog.

A szemtorna tehát csak az agyi kódok tréningezése kellene, hogy legyen, mert a szemmel tréningezve, meg a szemorvosok által felírt szemüvegekkel, operációkkal nem sokra megyünk.

Valamelyik évben egy kancsal kislány szemorvosi papírján azt olvastam, hogy arra kérik a szemtrénert, hogy a szemtorna szemüvegben történjen, mert a mérések szerint homályos kép kerül az ideghártyára szemüveg nélkül, és túl sok munka volna a gyereknek a képet is kiélesíteni és a kancsalságot is ellenőrzés alatt tartani.

A diagnózis a hagyományos orvosi gondolkodás szerint nagyon logikus, világos. Így tanulták az egyetemen, ez a szemészeti mérési protokoll évszázadok óta, de ha a 100 éves forradalmi szemészet igazsága értelmében nem az optikai képet látjuk, hanem a kódot, akkor hogyan lehetne optikai törvényekre alapozott szemüvegekkel látási kódokat gyógyítani, és illúziók gyengeségét dioptriákkal erősíteni? Képtelenség! Küldtem is egy mailt a szemorvosnak és kedvesen megkérdeztem tőle, hogy vajon minek a képe kerülhet homályosan egy gyerek szemideghártyájára; az égig érő fáé, vagy a tündéreké (A gyerekszemészet egyik emblematikus figurájáról van szó, akit különösen tiszteletek.). Válasz nem érkezett, de biztos vagyok abban, hogy a megközelítés kizökkenthette némiképp a szemtornáról való elutasító gondolkodást…

Sok mindent a képzeleten keresztül tanul meg a gyerek, de a látást bizonyosan. A kicsik a gyermeki fantáziával látnak, egyszerűen azért, mert azt értik, az az ő világuk, azzal kódolják a felnőttek dolgait. A gyerekek egy bottal, meg egy vesszőparipával játsszák a lovascsatákat a konyhában, vagy egy darab fával vonatoznak a homokozóban. Ha ilyenkor megkérdezzük tőlük, hogy mi van a kezükben, nem azt fogják mondani, hogy fadarab, hanem azt, hogy igazi kard/kód, meg igazi vonat/kód. Mik ezek, ha nem illúziók? Aztán némelyikük bekerül egy „poroszos” általános iskola 1. osztályába, ahol trendi, hogy karácsonyra tudni kell az ábécét, és nincs idő a képzelgésre, a kódolásra. A táblára írt betűket be kell írni a füzetbe, szavakká kell fűzni őket, ki kell mondani a szavakat, és fuccs a gyermeki képzeletnek. Mire a betűt kóddá alakítaná, már jön a következő nap, a következő betű, és lazul a kapcsolat a szem és a jobb agyféltekés képzelet között. Meg aztán kapkodni is kell az órákon, mert hamar letörölhetik a táblát, kicsöngetnek, és a felmérőnek el kell készülni… (Néha háromnak is egy nap). Az eredmény siralmas. Sokuknak romlani kezd a szeme, diszlexiás lesz, fáradékony, dadogni fog, ha nem jut eszébe a helyes válasz stb.

„Nincs mit csinálni, ez az élet” – hangoztatjuk; de valóban nincs tennivaló? Tett már valaki e káros jelenség ellen valamit? Nem hiszem. Illetve igen. Szemüveget írnak fel, ami nem gyógyít. Szabályozzák, hogy mennyi fény jöjjön be az ablakon, de hiába. Kőbe vésik az olvasási távolságot, de minek. A szem ugyanúgy romlik tovább, mint a fényszegény osztályokban, vagy ott, ahol nem törődnek a fej és az olvasnivaló távolságával. Öt évig figyeltem a jelenséget egy általános iskolában, és beláttam, hogy jöhetnek a hagyományos orvoslással, meg a nagy pszichológusokkal, a kiváló pedagógusokkal, nem sokra megyünk velük. A gyakorlat dr. Batest igazolja… (A 2013. szeptembertől bevezetett mindennapi tornaóra az alsóban viszont tetszik, mert javulni fog a szem a szemmozgás természetes fenntartása miatt.

A hétköznapi gondolkodás úgy hiszi, hogy a szövegolvasásnál is a betűket, számokat kéne látni, olvasni, pedig itt is az illúzióké lenne a főszerep. A hagyományos sémák miatt betűket, jeleket keresünk, amitől azonnal mentális stressz keletkezik, és létrejön a távollátás, olvasószemüvegesség, ami mindig időskori hályogokhoz, sorvadáshoz stb. vezet. Pedig csak az illúziókat, a kódot kéne keresni, és máris élesebb lenne minden. Bates azt írja: ahogy a szinkron gyengül az agy és a szem között, nemcsak a dioptria nő, hanem egyre nagyobb mértékben kopik a memória, az emlékezés is, bármilyen végzettsége is legyen annak a szemüveges valakinek, bármekkora is az IQ-ja.

De talán térjünk vissza a gyerekekhez. A hideg futkosott a hátamon, amikor szilveszter éjfélkor a Himnusz adását néztük. Gyerekek adták elő a Lánchíd előtt, és a fejükön pásztázott a kamera. Hogy mennyi szemüveges van köztük, az még csak hagyján, de mennyi jó szemű kis arcocska tűnt fel, akin már ilyen kis korban látszik, hogy a mentális fókusszal talán baj lehet. Mennyi ferde száj, kifelé néző arc – miközben a szem máshova néz –, mennyi ferde váll és rejtett kancsalság! Sokkolt a képsor. Gyorsan megnéztem az anyagot a youtube-on. Ellenőrizzék a felvételt a 0.41 másodperctől az 1 perc 02 másodpercig! Minden egyes nebulónak problémája van, pedig hol van még a szemüveg. A legkevésbé igénybe vett idegrendszer az 1 perc 36-nál tűnik fel, egy aranyos kislány a 2. sorban.

Az lenne az igazi, ha a látástréninget a képzeletkódok alapján vezetnénk, hogy mind a látás, mind a közérzet javulni kezdjen apró lépésekben. De ne a valós képet kezdjük újra építeni, hanem annak illúzióit, a kódokat. Ne a színt keressük, a formát, a távolságot, hanem annak kódját, s azonnal javulni fog a színtévesztés, a távollátás, a kancsalság stb. Ha a titok nyitjára rájövünk, a javulás olyan gyorsnak tűnik, hogy szinte élvezzük minden percét, hetét, hónapját. Nem akarjuk már a szemüveget és alig várjuk, hogy minden élethelyzetet meg tudjunk lovagolni kontaktlencse, szemüveg nélkül. Dr. Batesnek egy évébe került, míg meggyógyította saját olvasószemüveges látását (Dr. W.H. Bates: Tökéletes Látás Szemüveg Nélküli Módszerekkel, N.Y. 1920, 217. old).

Vén Péter
szemtréner
Tanácsadás