A „helikopter szülők” fogalma bizonyára sokak számára ismert, ezzel a jelzővel azokat a szülőket illeti a szakirodalom, akik folyton ott köröznek gyermekük felett és nem hagyják, hogy azok egyedül küzdjenek meg az előttük álló feladatokkal. Nemrégiben azonban egy új szülőtípusra hívták fel a figyelmet a szakemberek, az úgynevezett „hóeke szülőkre”.

A „hóeke szülők” a gyermekük előtt haladva igyekeznek annak útjából minden felbukkanó akadályt elgördíteni, nem is sejtve mennyi kárt okoznak ezzel számára. David McCullough szerint – aki már könyvet is írt erről a témáról – ez a fajta agresszív szülői magatartás szorongó, másoktól függő, narcisztikus és karrierista embereket eredményez, akik rettegnek attól, hogy hibát követnek el és lényegében teljesítményfüggő gépekké válnak.

Amint azt McCullough a Sunday Times-nak adott nyilatkozatában kifejtette, a szülők versenyszelleme, hogy az ő gyerekük mindenben a legjobb legyen és soha semmi gondja ne legyen az életben, átragad a gyerekekre is, akik a teljesítménykényszer nyomása alatt élik le egész életüket. Angliában és az Egyesült Államokban már egyre jobban terjed ez a fajta szülői hozzáállás, és szinte minden gyerek mellett magántanár áll, hogy csakis a legjobb osztályzatokat kapják az iskolában, emellett délutánonként valamennyien zeneórára és versenysportra járnak. Ennek eredményeként ma mára tízből egy egyetemista szenved valamilyen mentális problémától, mások pedig a szülők, illetve a magántanárok segítsége nélkül képtelenek szinte bármilyen feladat elvégzésére.

Az egyetemen is különfoglalkozásokat és magánórákat várnak a professzoraiktól, mintha még mindig gimnazisták lennének, ha pedig kibuknak az évfolyamból, a hibát nem magukban, hanem az oktatási rendszerben és a tanulási körülményeikben látják. Amint arra a szerző a „Nem vagy különleges” (You Are Not Special) című könyvében felhívja a figyelmet, ezek a gyerekek egyszerűen kötelezőnek érzik, hogy különlegesek legyenek, és legjobban attól félnek, hogy átlagossá válnak. A szerző szerint, a szülőnek nem az a dolga, hogy mindent megoldjon a gyereke helyett, hanem az, hogy lépjen egy lépést hátra és hagyjon teret számára, engedje, hogy a gyermeket a saját szenvedélye és kíváncsisága hajtsa, anélkül, hogy apja vagy anyja minden egyes lépésébe beleszólna. Persze, így benne van a pakliban, hogy gyermekünk néha hibázni fog és nem a helyes utat választja, de ez így van rendjén.