Egyre többször lehet hallani, hogy a nagyipari hús- és tojástermelés mind kevésbé fenntartható iparággá nőtte ki magát, és komoly vitákat vált ki, hogy mivel lehet helyettesíteni ezeket a fehérjeforrásokat, hogyan lehet megelőzni az élelmiszerválságot. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Föld növekvő népességét egyre kevésbé lehet fenntartható módon táplálni.

Enni vagy nem enni?

Komoly vitákat vált ki világszerte, hogy együnk-e húst, tojást, fogyasszunk-e tejet és ha igen, akkor milyet, mennyit. Most nem szeretném sem az egyik, sem a másik oldalon letenni a voksot, mert ami az etikai vagy vallási megfontolásokat illeti, ezt mindenkinek magában kell elrendeznie.

Ami azonban az egészséget és a fenntarthatóságot illeti, mindkét szempont szerint azt mondhatjuk, hogy a kevesebb több. Ha el nem is hagyjuk, de az állati fehérje fogyasztását érdemes csökkenteni, és a lehetőségeinkhez mérten a jobb minőségre helyezni a hangsúlyt. Éppen elég cikk jelenik meg a nagyipari termelés kegyetlenségeiről és körülményeiről ahhoz, hogy már az átlagember is elgondolkozzon.

A húsfogyasztás egészségügyi vonatkozásiról is számos cikk jelent meg már itt is: a feldolgozásról, adalékokról, a fertőzési kockázatokról, mint az E-coli, szalmonella és egyebek, és a nagyipari tenyésztésben és állattartásban gyakran alkalmazott antibiotikumok hatásáról.

Ám mindezen túl, legalább a csökkentés megfontolására figyelmeztet az is, hogy a hústermékek, tejtermékek és a tojás nagy mennyiségű előállítása hosszú távon nem fenntartható, és a megfelelő minőség és mennyiség már most sem szavatolható a Föld minden lakója számára. Ha továbbra is ilyen mértékben fogyasztunk, az komolyabb élelmiszerválságot is okozhat. A legkomolyabb gondot azonban a nagyobb testű haszonállatok nagyobb volumenű tenyésztése és eltartása okozza. Elsősorban a marhahús nagyipari előállítása veti fel a legtöbb kérdést.

Hogyan hat a nagyipari állattenyésztés és hústermelés a Földre?

A Magyar Természetvédők Szövetsége és a Heinrich Böll Alapítvány Húsatlasz címmel 2016-ban megjelent kiadványa nem csak a hús, hanem a tejtermékek és a tojás nagyipari termelésével járó környezeti terhekre is felhívja a figyelmet. Hatalmas földterületekre, rengeteg vízre és egyéb természeti erőforrásra van szükség többek között, és rengeteg rejtett költséggel jár. Emellett számos óriáscég zsebel be hatalmas vagyonokat abból, hogy a mezőgazdasághoz tartozó ágazatok feletti ellenőrzésre tesz szert. És nemcsak az „élő és vágott hús” előállítása, hanem a konzerválás, az ízesítés és egyéb mellékesnek tűnő, ám hatalmas profitot termelő ágazatok is hozzájárulnak ehhez. Aki olvasta Eric Schlosser: Megetetett társadalom (HVG Kiadó, eredeti címén Fast Food Nation) és Hans-Ulrich Grimm: A leves hazudik (Kétezeregy Kiadó) című könyvét, annak minderről tágabb fogalma lehet. Hosszan sorolhatnám a könyv- és filmcímeket, amelyek a témában csak az elmúlt 10-15 évben megjelentek, hogy lerántsák a leplet a nagyiparban tapasztalt körülményekről és azok mellékhatásiról.

Közvetett és közvetlen mellékhatások

Néhány fontos adat, amely tükrözi, milyen hatalmas terheket ró ez az iparág a környezetre:

• 1 db hamburger előállításához több mint 3,5 négyzetméter föld szükséges
• 1 kg marhahús előállításához több mint 15 000 liter víz szükséges (12 kg búza vagy 118 kg sárgarépa állítható elő ezzel)
• A világ mezőgazdasága a rendelkezésre álló édesvíz 70 százalékát emészti fel, és ennek a hústermelés az egyharmadát teszi ki.
• Az ehető növények és a gabona termelésének 40 százaléka az ipari szintű állattartás javára írható.

És akkor még nem is beszéltünk a háztáji és városi állattartásról és a nagyipari termelést támogató egyéb iparágak energia- és vízszükségletérő. Az adalékok, tartósítók, a feldolgozó üzemek előállításhoz szükséges erőforrások további terheket rónak a környezetre. Gondoljunk csak a nemrégen már megjelent Ez zsír! című cikkben említett pálmazsírra, melynek az előállításához hatalmas területű őserdőket és termőterületeket tarolnak le, és számos vadon élő állat otthonát irtják ki, veszélyeztetve ezzel az őshonos fajok fennmaradását, vagy éppen a vegyszeres kezelést szükségessé tevő, genetikailag is módosított gabonák és szója termesztéséhez szükséges erőforrásokra.

„A haszonállatokat világszerte egyre kegyetlenebb, szűkösebb körülmények között tartják, ahol rövid életüket mesterséges fényben, antibiotikumokkal és növekedési hormonokkal teletömve töltik, mígnem egyszer levágják őket.” (Húsatlasz, 2016)

Mindezeken túl az állattenyésztés az üvegházhatású gázok egyik legnagyobb kibocsátója. Ebben élen járnak a szarvasmarhák.

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a Föld növekvő népességét ilyen módon egyre kevésbé lehet megfelelő minőségben és fenntartható módon táplálni, és alternatívákra van szükség mielőbb a csökkentésen túl is.

Babusáné Gazdik Ágnes
Öko-Piac-Tér.net