Érdekes, hogy legtöbb ember úgy gondol az érzelmekre, mint valami megfoghatatlan, könnyedén elillanó dologra. Az érzelmek azonban nagyon is szoros összefüggésben vannak testünkkel, minden egyes érzelem változást okoz a sejtek működésében. Kobera Enikő cikke.

Egy nagyon egyszerű példa erre, amikor gondolatainkba merülve megyünk át az úton, és csak szemünk sarkából pillantjuk meg a vészes gyorsasággal közeledő járművet. Tudatunkig szinte el sem jut a kép, de testünkben ez a képi üzenet a félelem nyelvén jelenik meg, aminek köszönhetően megfelelő hormonok szabadulnak fel, és eljuttatják az „üzenetet” a test minden pontjára. A vér a nagyizmokhoz áramlik, az itt tárolt glikogén cukorrá alakul, ami üzemanyag az izomtevékenységhez. Az agyból érkezett üzenet hatására elég néhány gyors ugrás, és a veszély máris elmúlt. Lehet, hogy csak ekkor vesszük észre, hogy akár el is üthetett volna bennünket. Ilyenkor a test ismét ellazulhat.

De mi a helyzet akkor, ha a munkahelyünkön például a főnökünkkel szemben alakul ki olyan szituáció, ami elől szintén legszívesebben elmenekülnénk? Ezt nagy valószínűséggel nem tehetjük meg, de a szervezet ilyenkor is ugyanígy felkészül, hiszen az érzelmek csendes hangján az „üzenetet” itt is megkapja. Elnyomjuk tehát ezt az érzést, a cselekvésre felkészült izmok azonban feszültek maradnak.

Ha blokkolt érzéseket tárulunk, szegény testünk igyekszik ezektől megszabadulni. Ezért aztán ha hasonló érzelmi állapotba, hasonló szituációba kerül, akkor igyekszik az aktuális reakcióval együtt a már felgyülemlettet is elengedni. Ugye, ismerős a helyzet: néha nyugodt emberek, akiknek egyébként fát lehet hasogatni a hátán, egyszer csak csip-csup apróságon úgy feldühödnek, hogy a környezet nem érti, mi történt. Nyilván a „kirobbanó” ember is érzi, hogy reakciói nem megfelelőek az adott szituációban, ezért aztán még jobban blokkolja ezeket. Ördögi körként működik mindez, míg végül a megélt helyzethez kicsit is hasonlítót az agy „veszélyesként” regisztrál, és igyekszik is minden erre emlékeztetőt elkerülni. Ezzel a technikával azonban szép lassan elveszítjük azt a képességünket, hogy új megoldási lehetőségeket találjunk, inkább rendszerint az elkerülést választjuk az új döntések helyett, és így újra és újra a sikertelen múltat ismételjük.

Hogyan kerüljük el ezt a csapdát? Legegyszerűbb erre azt mondani, hogy mindig, minden élethelyzetben éld át érzelmeidet a legteljesebben, ami nyilván nem mindig kivitelezhető. Mégis sokat segít, ha igyekszel nem elfojtani a felmerülő érzéseidet, véleményedet. Nem a kellemetlen érzelmek okoznak problémákat, a fájdalomnak, a félelemnek is megvannak a maga feladatai, hanem azok a hatások, amiket nem tudtunk feldolgozni. A legnagyobb fájdalommal járó veszteség sem okoz akkora terhet, ha nem fojtjuk el, hanem a maga teljességében engedjük magunknak megélni, mint egy néhány perces kellemetlenség, ha azt inkább mélyen eltemetjük, és inkább nem is foglalkozunk vele, kiváló táptalajt biztosítva ezzel a későbbi bosszúságoknak is, hogy a cseppnyi méregből százkarú óriás növekedhessen.

Nincs két egyforma ember, nincs két egyforma probléma sem. Minden egyes probléma mögött egyedülálló élettörténet húzódik meg. Ebből adódik, hogy mindenkinek más-más segítségre lehet szüksége. Először is tudatosan rá kell ébredni arra, hogy mi az, amitől félünk, amit igyekszünk elkerülni, ami blokkol. Ennek tudatában már könnyebb változtatni. Tudatosan hozhatunk új, átgondolt döntéseket, nagyobb a rálátásunk saját életünkre, így könnyebb megtalálni az újabb, eredményesebb megoldási lehetőségeket.

Fontos azonban tudni, hogy mindenki önmagát tudja meggyógyítani. Külső ember nagyon sokat segíthet, ha segít feltárni a probléma okát, segít megérteni az összefüggéseket, javasolhat, véleményt mondhat, de megoldania neki kell a saját problémáját, és rajta múlik, hogy ezt megteszi-e.

Kobera Enikő
www.ezoterikus.hu