Paranormális jelenségek
Könyvtári olvasóteremben ültem, egyetemi vizsgámra készülve. Éreztem, mennyire ki vagyok merülve, de erőltettem a tanulást. Elgondolkodtam valamin, és egyszer csak rádöbbentem: nem vagyok ott, ahol a testem! A jeges rémülettől egy pillanatra megállt a szívverésem.
Mert a lelkem – ami így utólag egy körbe-körbe repdeső szürke madárként maradt meg bennem – nem tudott a testembe visszatérni… Elálló lélegzettel, élettelen szoborként ülve azt gondoltam, hogy itt a vég. Lelkem ismételt honfoglalása sikerült ugyan a fejtetőmön keresztül, de erről az élményemről nem mertem senkinek mesélni; félvén, hogy bolondnak néznek.
Azóta sok év eltelt, s ma már nem számítanak tabutémának az „out of body experiences”, azaz „a testenkívüliség élményei”. Bár mindenki által elfogadható magyarázatot erre azóta sem találtak. A kutatás meglehetősen Janus-arcú, mert egyrészt néhány tudós abba fekteti energiáját, hogy ennek a lehetőségét tagadja; másrészt a kormányok titokban a kutatásokba dollármilliárdokat ölnek, mert ennél hatásosabb kémkedési módszer elképzelhetetlen! Az ilyen dossziékra, persze, „szigorúan titkos” pecsét kerül.
Modern eszközök, megmagyarázhatatlan tények
A testen kívüli tapasztalatok igazolására ma már a legmodernebb orvosi eszközöket is igénybe veszik a kutatók. A tények legalábbis elgondolkodtatóak. Volt olyan asszony, aki le tudta olvasni a másik helyiségben leírt ötjegyű számot. Egy másik személy szintén pontosan megnevezte a másik helyiségben látott különleges ábrákat stb.
Ugyanakkor az „ellentábor”, egyes ideggyógyászok újabb kutatásai szerint ezeket az érzéseket – mintha valaki állna a hátunk mögött, vagy éppen elhagynánk a testünket, és lebegnénk, föntről látva magunkat – az agy bizonyos területeinek gyenge elektromos árammal való stimulálásával is elő lehet idézni. Míg az ilyen érzéseket azok, akik átélik őket, paranormális erőknek tulajdonítják.
Ezek az érvelések a paranormális jelenségek cáfolataként megmosolyogtatóak. Viszont nagyon hasznosak lehetnek az ilyen kísérletek: a „létköz” és a telepátia is úgy nyert igazolást, hogy éppen az ellenkezőjét akarták bebizonyítani. S az ortodox tudósok voltak olyan becsületesek, hogy pl. a telepátiánál 11-szer megismételték a kísérletet: s ugyanaz jött ki mindig, ami az ő saját elméletüket megcáfolta…
Történet a telepátiáról
Volt egyszer egy ember – Daryl Bem tudós –, aki határozottan állította, hogy a telepátiával kapcsolatban folytatott eddigi összes kutatás téves volt. A korábbi tudósok elfogultan nyúltak ehhez a témához: be akarták bizonyítani a pszichikus képességek létezését, és hiedelmeik igazságtalanul befolyásolták a kutatás eredményét.
A New York-i Cornell Egyetem műszaki tanszékének doktoraként úgy döntött, hogy lefolytatja az addig valaha is legszigorúbban ellenőrzött kutatást a telepátiával kapcsolatban, hogy megcáfolja a pszichikus képességek létezésébe vetett hitet.
Így hát 1983 és 1989 között Bem véletlenszerűen kiválasztott 240 hallgatót a Cornell Egyetemről, és beültette őket két tökéletesen hangszigetelt, izolált terembe. Az egyik csoport tagjait arra kérte, hogy tekintsenek meg véletlenszerűen kiválasztott képeket és mentálisan „sugározzák” azokat a másik szobában lévő diákok felé, akiket arra utasított, hogy számoljanak be az összes, általuk „látott” mentális képről.
A kutatók aztán összehasonlították ezeket a képeket az első csoportba tartozó diákok által küldött ábrákkal. Bem meg volt győződve arról, hogy a vizsgálat semmiféle összefüggést nem mutat majd ki a mentálisan küldött, illetve fogadott képek között.
A tudós határtalanul meglepődött, amikor az eredmények azt mutatták, hogy statisztikailag jelentős összefüggés áll fenn a küldött és a fogadott képek között! Ezért újra lefolytatta az egész vizsgálatot, új résztvevőkkel. Az eredmények azonban újra csak azt mutatták, hogy a diákok által fogadott mentális képek megfeleltek a campus másik oldaláról küldötteknek.
Bem 11 (!) alkalommal folytatta le a kísérletet, mielőtt elismerte volna, hogy valóban jelentős bizonyítékok szólnak a telepátia létezése mellett.
Eleve a formális logika alapján sem lehet igazuk azoknak, akik a testenkívüliséget ilyen módon próbálják tagadni. Pl. szédülni lehet éhségtől, alacsony vérnyomástól és azért, mert fejbe vágnak. Mulatságos lenne, ha mert valaki eddig csak fejbevágás miatt szédült, ezért tagadná, hogy egy másik ember az éhségtől ájuldozik…
Ugyanazt a jelenséget többféle módon lehet előidézni, s mert az egyik módon sikerült – a cikkben az agy külső ingerlésével – az még nem bizonyítja, hogy más úton nem érhetjük el ugyanezt.
Nemcsak sokkhatásra következhet be a testenkívüliség, mint pl. a klinikai halál állapotában, s mint ahogyan azt már említettem, az agy külső mesterséges elektromos ingerlésére, hanem ezt tudatosan is elő lehet idézni.
Tudatos testenkívüliség
Az önerőből történő tudatos testenkívüliség módszertana:
1. Béke a világgal, önmagunkkal.
Ebben segít a mély meditáció és a Jóga Nidra-gyakorlat a tudat lecsendesítésével. (A Jóga Nidra Szvámi Szatjánanda Szaraszvatí által ősi tantrikus technikákból kifejlesztett különleges mélyrelaxációs módszer, melynek segítségével megvalósítható a teljes fizikai, mentális és érzelmi relaxáció).
2. Vegetáriánus étkezés.
Különben a gyakorló átélné a megölt állat halálfélelmét, ezért van sok húsevőnek rémálma; esetleg a félelem miatt létre sem jön a kilépés.
3. Üres gyomor egynapi böjtöléssel.
A magam részéről nem tartom fontosnak, hogy 1 testen kívüli állapot az TÉNY vagy VIZUALIZÁCIÓ. Az a lényeg, milyen eredményt érek el vele. Tehát felállítok egy munkahipotézist, s ha az jól működik, akkor elfogadom.
Én pl. egy kínos orvosi vizsgálat ideje alatt alkalmaztam ezt a technikát a fájdalmat és a kellemetlenséget elkerülendő: „kimentem a fejemből” a fejtetőmön keresztül. És a lelkem, mint egy denevér, fejjel lefelé lógott a mennyezeten. Ki a csoda az, aki ezt akár bizonyítani, akár tagadni tudná?
A paranormális jelenségeknek – ahová a testenkívüliség is beletartozik – nem az elmekórtani része az érdekes, hanem ami az információátvitellel kapcsolatos. Hogyan lehet az említett jelenségekre fizikai magyarázatot adni? Hogyan adható át információ a tér és az idő törvényein kívül?
Az elméleti fizikától az emberi agyig
Gerardus´t Hooft elméleti fizikus gondolataiból idézek:
„…még messze nem tudunk mindent a fizikáról és a világegyetemről. Mindazonáltal az elemi részecskék standard modellje csak olyan információhordozókat tartalmaz, amik már felhasználásra kerültek, ezek közül a gyakorlatban a legalkalmasabb az elektromágneses spektrum, míg a többiek mágikus célokra teljesen alkalmatlanok.
Meg kell jegyezni, hogy a hang, a szaglás és a látás az anyag kémiai vagy mechanikai tulajdonságain alapul, és ezek mind alapvetően az elektromágneses kölcsönhatás eredményei. A közönséges szövet nem képes észlelni a neutrínókat, a gravitációs hullámok pedig túlságosan gyengék. A standard modelltől való eltérés olyan kicsi, hogy még nem sikerült kísérletileg észlelni.
Nagyon gyenge jelek detektálásához igen nagy detektorokra van szükség (nagy teleszkópok rendszerére, illetve sok ezer tonnányi vizet vagy galliumot tartalmazó tartályokra), mivel a fizikában az az egyszerű szabály érvényes, hogy minél nagyobb egy detektor, annál érzékenyebb. Az amatőrök gyakran megfeledkeznek erről a szabályról.
Egy detektor nagyon alacsony (az abszolút zérushoz közeli) hőmérséklete szintén komoly segítséget jelent. Az emberi agy azonban se nem nagy, se nem hideg. Az emberi agynak (valamint ténylegesen bármelyik állat agyának) idegei nagyon jól működnek, azonban ennek a megbízhatóságnak az ára, hogy különféle zavaró körülmények, például hőmérsékleti zajok fellépte esetén elkerülhetetlen a gyenge jelekkel szembeni érzéketlenség.
Más okai is vannak annak, hogy a fizikai magyarázat elképzelhetetlen. A szóban forgó jelek ellentmondanak a kauzalitás elvének, óriási távolságokat utaznak be, és furcsa forrásaik vannak (pl. bajban levő emberek). Továbbá ezeket valahogyan kódolni és dekódolni kell, és e folyamatoknak hibátlanul kell működniük. Minden rádió- vagy tévékészüléknek, valamint mindenfajta detektornak (beleértve az emberi idegrendszert közönséges érzékelés esetén) bonyolult speciális áramkörei vannak erre a célra.
Ez az alternatíva – valamiféle eddig felfedezetlen részecskefizika, kvantummechanika vagy relativitáselmélet – a fizikus szemében abszurdnak tűnik.” Eddig az idézet. Hogyan tudnánk mindezt lefordítani hétköznapi nyelvre?
A szemem a testemben maradt
Pl. tegyük fel: a klinikai halál állapotában fekszem a műtőasztalon, és magam felett lebegve látok mindent: önmagamat is a műtőben. DE MIVEL LÁTOK? Hiszen a szemem a testemben maradt…
Vagy vegyük annak a híres amerikai paleontológusnőnek az esetét, aki eleven testradarként nemcsak föld alatt megbújó dinoszaurusz-csontvázakat, hanem tenger mélyére süllyedt hajókat talál meg. Mi itt a jelhordozó, és ő miért jobb „antenna”, mint bármelyikünk?
Vagy gondoljunk az álmokra… Én Leningrádban egyik éjszaka azt álmodtam, hogy egy régi típusú fekete taxi hátsó ülésén az anyukám élettelenül eldőlt oldalra, mint egy rongybaba… Telefonálni nem tudtam, de amikor pár nap múlva hazaértem, akkor apukámnak elmeséltem az álmomat. S akkor árulta el, hogy anyukám cukorbetegsége miatt kis híján „bekómált” éppen aznap, amikor én erről álmodtam onnan pár ezer kilométerre. Hogyan tudunk egymástól távol segédeszközök nélkül kommunikálni?
A titkosszolgálatok nem véletlenül figyelnek fel az indigó gyermekekre: közülük többen képesek a telepatikus kommunikációra (ami lehallgathatatlan). Egyesek bioenergiával meg tudnak bénítani számítógépeket, sőt más embereket; valamint távolról fel bírnak robbantani taposóaknákat stb.
A XX. századi technika segítségével is előidézhető a testenkívüliség élménye; nem csak önerőből vagy tudatmódosító szerekkel.
Monroe hanghullámai, meditációs élmények
Az Egyesült Államokban 1956-tól vizsgálták ezt a témát az azóta elhunyt Robert A. Monroe vezetésével. Ismert tény, hogy a megváltozott tudatállapotok és az agyhullámok között szoros összefüggés van. Monroe zeneszerző volt, ezért a hanghullámokhoz fordult segítségért.
De adódott egy kis probléma az első időkben, mivel az emberi fül nem képes érzékelni a 30 Hz-nél alacsonyabb frekvenciájú hanghullámokat. Monroe a fizikát is bevetette, mivel neki a béta 16 Hz és az alfa 7-16-Hz-nél alacsonyabb hullámokat kellett kelteni, ezért hívta segítségül a fizikában tanult hullámlebegés elméletét.
Ez annyiból áll, hogy két különböző frekvenciájú hullámot vezetett a jobb, illetve a bal fülbe, ekkor két hallható hullámmal a 100 és 104 Hz-es hullámokat használta, s ezek a különböző hullámok egy periodikusan ismétlődő, erősödő-gyengülő hullámszerű jelenséget produkáltak. Az emberi fülek, pontosabban az emberi tudatos agy a kettő különbségét nem érzékelte, de a nem tudatos agy (a tudatalatti) igen, és létrejött a csoda. A kísérletek alkalmával csodálatos meditációs élmények következtek be.
Egyeseknél testen kívüli élmények is, és a csoda csúcsa a szivárványhíd létrejötte. A szivárványhíd az, ami összeköti bennünk a logikát és az érzelmeket, a nőit és a férfit, a kis énünket magasabb énünkkel, úgy is mondhatnánk, az Isteni Énünkkel vagy egyenesen a Fénnyel.
Santi-béke
„Om Asato má SadGamaya
Tamaso má JyotírGamaya
Mrtyormá amritam Gamaya”
vagyis:
„Vezess minket a valótlanból a Valóba;
A tudatlanság sötétjéből a Tudás fényébe;
A halálból a Halhatatlanságba!”
(Védák)
Hajduné Fábián Julianna
(Forrás: Dr. Doreen Virtue: Indigó gyerekek nevelése, Mandala-Véda Kiadó, 2003, 49-50. oldal)