Nem! Valószínűleg Te sem! A gyermeknapon egy különös kísérlet részei voltak az arra sétáló anyák, bár nem tudtak róla. Azt nézték, vajon hány édesanya megy be magától a magára hagyott, síró csecsemőhöz. Az eredmény meglepő és elgondolkodtató: kevesebb, mint 5%!

A Lea alapítvány – www.leanyanya.hu – a United Way meghívására ott volt a Millenárisban a Gyereknapon, kapott egy sátrat. Kb. 10 sátor volt, a fele profitorientált, a másik fele civil szervezetek számára fenntartott. A Lea egy különleges kísérletet végzett itt.

Az alapító így beszél erről: – Arra gondoltam, hogy mivel ide gyerekek jönnek családdal, megszólítanánk az anyákat. A szokásos kézműves foglalkoztató helyett, azt szerettem volna, ha megérinti őket valahogy a probléma, ha el tudnak gondolkozni rajta, hogy ne legyen megkerülhető.

Úgy rendeztük be a sátrat, hogy meleg színű textilekkel borítottuk a falat, szobabelsőt imitálva, a közepén egy kis függőágy lógott, benne élethű baba, a sarokban asztalka, amire egy 2 perces teszt volt kitéve, fölötte egy gyönyörű fénykép, kevés szöveggel. A sátor amúgy üres, nincs benne senki, csak egy újszülött sírása hallatszik. Keserves, hangos sírás. Amikor valaki bemegy, hogy megnézze, mi történt a babával, aki a hintaágyban fekszik, a sírás elhallgat. Ott már hívja az asztalka, nem tud nem oda pillantani.

Így szerettük volna bevonni az arra járókat, s fizikaivá tenni a kontaktust. Arra gondoltam, a rengeteg anya feltétlen benéz egy egyedül hagyott, síró újszülötthöz.

A sátoron kívül álló kollégát megkértem, hogy strigulázza, hány anya sétál el a sátor előtt, és hány megy be. (Ő kezelte kívülről a cd-lejátszó távirányítóját is, hogy lehalkítsa, megszüntesse a sírást, amikor valaki közeledik.)

A rendezvény alatt 236 nő sétált el a sátor előtt, és 4 ment be magától a magára hagyott, síró pici babához!

Ez kevesebb, mint a nők 5%-a, noha a címben feltett kérdésre szinte minden nő automatikusan igenlő választ adott.

Vajon mennyire figyelünk mások gyermekeire? Engedjük-e őket az utcán élni? Leesni a mászókáról, vagy éppen hagyjuk őket érzelmi sivárságban felnőni egy állami intézményben, még akkor is, ha van anyjuk, aki örömmel gondoskodna róla? Ha a címben feltett kérdésre a válasz tényleg igen, akkor minden anya, aki ezt a cikket olvassa, tényleg tehet valamit.
Legalább annyit, hogy elgondolkodik…

G. K.

(Forrás: www.harmonet.hu)