Valaha az orvosok úgy gondolták, hogy az anyaméhen belül fejlődő magzat, különösen a terhesség korai szakaszában, nem lehet több gyorsan osztódó sejtcsomónál. Az embriónak – úgy vélték – nincs tudata, nincsenek érzései és képtelen kapcsolatteremtésre a külvilággal.

A modern pszichológia és a fejlett műszeres technika, melynek segítségével ma már a terhesség minden pillanata megfigyelhető, rácáfolt a korábbi felfogásra. Az embrionális lét kutatásával foglalkozó szakemberek egybehangzóan állítják: a magzat érzelemvilága már a terhesség korai szakaszában kifejlődik. Ugyanúgy érez félelmet, örömet, szeretetet vagy szorongást, mint születése után.

Az embrió anyaméhen belüli viselkedését, érzelmi megnyilvánulásait vizsgáló orvosok különös dolgokat tapasztaltak. Bármilyen hihetetlen – mondta Raffai Jenő, a Magyar Pre- és Perinatális Pszichológiai és Orvostudományi Társaság elnökségi tagja –, az emberi élet a halál elleni küzdelemmel kezdődik. Az embrió ádáz küzdelmet vív az anyai testtel, melynek immunrendszere kegyetlenül megtámadja a behatoló idegent, a hím ivarsejtet. Az, egyesülve a női petesejttel, beágyazódni készül az anyaméh falába. A magzatkezdeményt valószínűleg genetikai parancs ösztönzi arra, hogy az anyai test élénk tiltakozása ellenére megtelepedjék a méhfalon.

Életünk első pillanataiban találkozunk tehát a létfenntartási ösztönnel, amely aztán halálunk órájáig elkísér. Sőt azon túl is, egészen az agyhalál pillanatáig. Azt, hogy pontosan mennyi ideig áll harcban egymással az anyai szervezet és az embrió, még nem tudják a kutatók, de bizonyított tény, hogy a harc mély nyomot hagy nemcsak az anya, hanem a magzat agyának tudattalan régiójában is. Az embrió tudata mélyén ott lapul a szorongás, a fenyegetettség érzése, amely majd végigkíséri egész életén. Némely később, a születés után jelentkező súlyos pszichiátriai betegség néha a felszínre hozza az egykori rettegést, a megsemmisüléstől való páni félelmet.

Ősi félelmek a tudat mélyén

Egészséges lelki fejlődéssel ezek az ősi, magzati félelmek mélyen beleágyazódnak az agy tudattalan régiójába. A megtermékenyülés utáni korai szakaszban az embriókezdemény tudatában rossz, pusztító anyakép él. Később azonban, amikor már biztonsággal megtelepszik, véglegesen beágyazódik az anyatestbe, megváltoznak az egymás iránt táplált érzelmeik, és a továbbiakban már a ragaszkodás, a szeretet dominál.

Az anya harca – folytatja Raffai doktor – kétsíkú: testének immunrendszere, biológiai parancsra, küzd a betolakodó idegen ellen; lelke viszont, feltéve, hogy várja a terhesség bekövetkeztét, támogatja az embrió megtelepedését, és segít leküzdeni saját védekező rendszerét. A magzatkutatók szerint minden második embriónál sikeres a beágyazódás a méhfalba. Feltételezhető, hogy a szorongva várt, illetve a nem kívánt terhesség gyakrabban szakad meg az embrió néhány napos korában, mint az, amelyet az anya boldogan fogad be.

Döntő szerepe van a harc kimenetelében az anyai szeretetnek. Lélekgyógyászattal foglalkozó szakemberek állítják: az anya még a megtermékenyítés előtt felkészítheti testét a magzat befogadására. Lelki tréninggel erősítheti meg pozitív érzelmeit. A szeretetteljes, pozitív gondolkodás feltehetően olyan biológiai folyamatokat indít el a női testben, amelyek hatására az anyaméh befogadóvá válik, és kevésbé harcol a külvilágból érkező idegen ellen. A tudósok orvosi kísérletekkel bizonyították, hogy az anyaméh valamilyen egyszerű érzet formájában „emlékszik” a korábban testében megfogant magzatokra, a vetélésekre, az abortuszokra.