Úgy tűnik, végre megszabadultam gonoszsági komplexusomtól, amely évtizedeken át gondot okozott nekem. Nem akartam gonosz lenni soha, ügyeltem, hogy belül maradjon, de észleltem, ahogy a rejtett réseken kitüremkedik, abban bíztam, hogy humornak vagy eredetiségnek tekintik, hiszen csak szavak voltak. Gúnyos szavak, jól elhelyezve. Vagy csak egy tekintet.

Gyerekkoromban rettenetesen féltem a bogaraktól, de mivel anyám nem félt tőlük, nem tudott megvédeni, nem ölte meg őket a kedvemért, és a félelmemmel sem tudott mit kezdeni. „Butaság…, nem bántanak…, nem kell félni” – mondta határozottan és mosolyogva. Ettől a rettegésem cseppet sem enyhült, hiszen addig sem azért féltem, mert bántottak valaha, hanem mert elképzeltem, akaratlanul. Rossz volt butának és gyávának látni magam anyám szemével, szégyellni kezdtem a félelmemet, ezt igazságtalannak tartottam, mert miért is kell szégyellnem magam olyasmiért, ami nekem természetes, magától értetődő. Haragudtam hát. Nem anyámra, hiszen őt imádtam, hanem a világra, amely így van kitalálva, ilyen érthetetlenül. Rám küldi a bogarakat, és nem gondoskodik a védelmemről.

Anyám néha azt is mondta, amikor segítségért kiáltottam neki: „De hát nézd, milyen aranyos!”, és megfogta azt az izét, ami számomra a halálos veszedelmet, a borzalmat jelentette. Mellé állt, őt védte meg helyettem, sőt tőlem. Akkor hát velem valami nagy baj lehet, gondoltam, nem illeszkedem bele ebbe az ijesztő világba, egyedül kell megoldanom a problémát. Erőt vettem magamon, szétnyomtam a bogarakat, de ha elszaladtak, ki kellett mennem a szobámból egy időre, annyira féltem, hogy váratlanul előbukkannak. Ha este jött a bogár és nem tudtam elnyomni, ültem az ágy szélén, aztán éjszaka titokban átmentem anyám szobájába, nem ébresztettem fel, nehogy kinevessen, a földön aludtam.

A helyükbe képzeltem magam

Ahogy nőttem, egyre rosszabb érzés volt szétnyomni a bogarakat, egy idő után képtelen voltam rá, mert akaratlanul beleképzeltem magam a helyükbe. Meg kellett velük barátkoznom (a padlás mellett volt a szobám). Nagy önuralommal tanulmányozni kezdtem őket, utánajártam, melyik csíphet, melyik nem, s csak „önvédelemből” öltem. Végül már csak a százlábútól (és a fülbemászótól) féltem. A száz fürge lábával, az agyoncsaphatatlanságával és a villámgyors eltűnési képességével maga volt a megtestesül gonosz. Undorral és dühvel lapítottam szét őket.

Aztán a félelmemmel kezdtem törődni, foglalkozni, nem a bogarakkal. Mintha megérezték volna és nem jöttek többé a szobámba – belőlem meg lassan pszichológus lett.

Amikor a fiam gyerekként félni kezdett a bogaraktól, gyors és ügyes mozdulatokkal dobozba tereltem őket, kivittem a szobájából, és azt mondtam, tudom, mit érez, szóljon bármikor, jövök és megmentem őt. Őt, nem a bogarat. Ha a bogár megszökött, felajánlottam fiamnak a szobámat, aludjon nálam.

Néhány alkalom után elmúlt a félelme, s maga vitte ki a szobából a bogarakat. Vagy agyonnyomta, ha mégis megijedt. Ha veszedelmesnek ítélte őket, például a darazsakat, akkor engem hívott, nem szégyellte még 12 évesen sem. Nem gondolta, hogy gyáva volna ettől. Nem volt kíváncsi, mások hogyan félnek, tudta, hogy az élet természetéhez tartozik a félelem.

Zágon Judit
pszichológus, iparművész
http://web.axelero.hu/pszichoglass/frames.htm
Tel.: (20) 397-0611
E-mail: pszichoglass@t-online.hu