Önálló szeretne lenni, de ez nagyon nehéz, ami természetes, ha a szülők nem segítenek benne. Timinek az a mondata, mely szerint nem szeretné traktálni szerelmét a problémájával, a nevelési körülményeire utal: valószínűleg abban nőtt fel, hogy ha nem viselkedik helyesen, szerényen, visszafogottan, okosan, akkor elveszítheti a törődést, amely ugyanakkor aligha irányult arra, hogy a gyerek próbáljon meg önálló lenni, hiszen még 20 évesen is kicsiként kezelik. Feloldhatatlan paradoxon, nem csoda, ha néha „jól jönne” a szülők halála, bár erre még gondolni sem mer a „gyerek”, hiszen szereti őket, és azt hiszi, az kizárja az ilyesmit.

A tabuk ereje

Régi tapasztalatom, hogy a tabuk nagyon le tudják fékezni az ember személyiségfejlődését, derékig beleragad, nem tud tőlük mozdulni, holott a merev sémák alatt elevenen fortyognak az érzelmek, vagyis az élet. A legstabilabb tabu a halálról való beszéd, sőt gondolat.

Ha nem is kutatásokat, de faggatózásokat végeztem az ügyben, hogy a gyerekkori fantáziákban, ábrándozásokban milyen gyakorisággal jelenik meg szülők halála. Nagyon gyakori! Az igazat megvallva, akivel egyáltalán lehetett erről beszélgetni, mind beszámolt ilyen képzelgésekről. „Baleset éri őket hazafelé, és mindenük az enyém lesz… Meghalnak, és soha többé nem bántanak… Lezuhan a repülőjük, és én lépek a helyükbe… Meghalnak, és én végre azt csinálok, amit akarok.” Gyerekként még fel sem merül az emberben, hogy az ilyen gondolat netán kizárná a szeretetet, miért is merülne fel, hiszen érzi, hogy szereti a szüleit. Mindössze időnként a felnőttel szembeni tehetetlensége, illetve az akaratának a szülői falba ütközése miatt felgyűlt haragot vezeti le fantáziálással.

Ez rendjén is volna, ha álszent és természettagadó világunk nem hazudná azt a gyereknek, hogy rosszat gondolni bűn. Tehát ha valakinek a haláláról képzeleg a gyerek, akkor bűnös, ami alól akkor sincs felmentés, ha semmi rosszat nem tesz. Ezzel kész a talaj a kényszeres személyiséggé fejlődéshez. A rossz gondolatoktól annyira szeretne megszabadulni a gyerek, hogy görcsösen és szüntelenül kitölti a tudatát valami „hasznossal”, ne maradjon hely a bűnös gondolatoknak.

Nincs azonban olyan résmentes agyműködés, amelybe be ne szivárogna egy kis sötét érzés, vágy, gondolat – ez rettenettel tölti el a szerencsétlent, és még jobban rákapcsol a pótcselekvésre. Ráadásul az álmát nem tudja kontrollálni, legfeljebb letagadni vagy elfelejteni, szóval sehogy sem szabadul. Mire azonban felnő és maga is szülő lesz, továbbadja a „tanítást”, ő is megtiltja a gyerekénél a „rossz gondolatokat”, elfelejtvén, hogy annak idején neki is voltak.

Beszéljünk, beszélgessünk róla

Ha valaki a halálról álmodik, az a legfőbb teendője, hogy beszéljen, beszélgessen róla, próbálja szavakba foglalni az összes érzését, a legszörnyűbbeket is, amelyek az illetővel kapcsolatban eltöltik őt. Sokan attól félnek, hogy már a szó puszta kimondása is megidézheti a halált, hát még az álombeli megjelenése, szabadulni kell hát tőle mindenáron, felejteni, tagadni, menekülni.

Nem így van, foglalkozni kell vele.
A halálról és halálfélelemről való elmélkedés nem idézi meg a halált!

Azért álmodtunk róla, hogy törődjünk a nehéz érzéseinkkel, a halállal kapcsolatos szorongásainkkal is. Mondjuk ki, adjunk neki nevet, létjogosultságot, hiszen van, része a létezésnek.

A témában olvasható egy remek könyv, amely komoly címe ellenére közérthető, olvasmányos, példákkal illusztrált. Irvin D. Yalom: Egzisztenciális pszichoterápia (Animula Könyvkiadó).

Zágon Judit
pszichológus, iparművész
http://web.axelero.hu/pszichoglass/frames.htm
Tel.: (20) 397-0611.
E-mail: pszichoglass@t-online.hu

(Folytatjuk)