Harry Potter, korunk ifjú hőse egyszer különös tükörre bukkant. Edevis tükre egy üres, poros teremben állt. Harry, a korán árvaságra jutott, magányos kisfiú döbbenettel vette észre, hogy a tükörben mögötte áll, integet, mosolyog egész családja. Halott apja, anyja…

…s mindenki, aki kisgyermekkora varázslatos világához kötötte őt. Mert Edevis tükre nem mutat se többet, se kevesebbet, mint a szív legmélyebb, legjobban őrzött vágyait.

Moreno, aki örömet és nevetést hozott a pszichiátriába

Van némi hasonlóság a pszichodráma és Edevis tükre között. Mindkettőben feltárulnak legmélyebb, legfontosabb vágyaink, mindkettőben megjelennek szeretteink és szeretetkapcsolataink, s mindkettő nagyon sokat segít abban, hogy jobban és közelebbről megértsük önmagunkat és a világhoz való viszonyunkat.

A J. L. Moreno által megalkotott pszichodráma azonban tovább megy Edevis tükrénél, amelynek veszélye, hogy sokan sorvadtak el előtte, mert megbabonázta őket a látvány. A pszichodráma nemcsak tükör, hanem játékban, játékos cselekvésben megjelenített önismereti rendszer. Egyszerre jelenik meg és kerül szintézisre benne a gondolkodás, az érzés és a cselekvés. Olyan út ez, amelyet Moreno ősi elvek szerint az egész modern emberiség számára alkotott.

Moreno 1899-ben, az Eiffel-torony megnyitásának évében látta meg a napvilágot, s ma nem messze tőlünk, egy bécsi temetőben nyugszik. Sírkövén végakarata szerint a következő mondat áll: „Itt nyugszik az ember, aki örömet és nevetést hozott a pszichiátriába.”

Jövője és a sors, amelyet később beteljesített, már élete kezdetén markánsan megmutatta jeleit. Még ötéves sem volt, amikor barátaival „Isten és az Ő angyalait” játszva, repülni próbált. Leugorva az egymásra halmozott székek tetejéről, a földre zuhant. A játékban átélt élmény és kartörés Moreno alapvető életélményévé vált. Élménnyé arra vonatkozóan, mennyire fontos és jelentős dolog életünkben belső és külső valóságunk megfelelő, harmonikus összehangolása, s mekkora fájdalmat okozhat a két valóság találkozása, ha mindez nem így történik.

Ahol Freud befejezi…

Alig 19 évesen bécsi egyetemistaként a császárváros utcáin-terein járva már élet-színházat játszott utcagyerekekkel. Megjelenítette, játékba vitte velük saját személyes történeteiket, de meséiket, fantáziáikat is. Mindig az élet sűrűjében volt, az élet-színpadán gyógyított. Zseniálisabb, empatikusabb és rugalmasabb volt annál, semmint hogy merev keretekre lett volna szüksége a lelki terápiákhoz. Számára a lélek gyógyítása nem a rendelők intim, titokzatos magányában zajlott, hanem ott, ahol és amikor éppen szükség volt rá. Ha kellett, prostituáltaknak vezetett beszélgető csoportot vagy menekülttáborban kezelt betegeket.

Már ezekben az években látszott, hogy Moreno elzárkózik az elvont elméleteken alapuló és ezekben megnyilvánuló lelki terápiáktól. Önálló véleményt alakít ki a lelki betegségek természetéről is. Nem szívesen használja a patológia fogalmát – mivel a kiteljesedő emberi ént szem előtt tartva, az embert teljességében vizsgálva úgy fogalmaz, hogy „az univerzum szempontjából nincs patológia”. A patológia, a betegség, pusztán funkcionális jelenség, elakadás, az egészségesen áramló, továbbfejlődő lét és életfolyamatok gátlása. Ezek feloldása és meghaladása, egy magasabb minőségű emberi élet megteremtése a pszichodráma célja.