Az önismereti teszt tervezése és kidolgozása közben számos ismerősömet és ismeretlent kértem meg, hogy töltsék ki a próba-tesztet. Elemezve és az összefüggéseket keresve érdekes (de nem újszerű) jelenségekre lettem figyelmes. A legszembetűnőbb az én-idealizálás hajlama.

Aronson könyve óta (A társas lény) tudom, hogy az ember milyen hihetetlenül irracionális gondolatokat képes gyártani, hogy ne csorbuljon az önmaga jóságába, nagyszerűségébe vetett hite, s hogy ezért a hitért sutba dobja az önismeret minimumát. Rendben van, ilyen az ember (egyedüli példány) – hagyhatnám helyben a dolgot –, csakhogy ez a rutin rengeteg kapcsolati nehézséget okoz: „Én jó vagyok, tehát a tulajdonságaim is jók.” Na de akkor hol vannak a rossz tulajdonságok?
Nyilván másokban. Ha a férjemmel kerülök konfliktusba, akkor benne. Ha a gyerekemmel, akkor benne, és így tovább: a főnökön, a bolti eladón át egészen a miniszterekig, akik nem gondoskodnak jó ember módjára arról, hogy én jobban érezzem magam, hiszen én, a jó ember nem lehetek oka annak, hogy rossz nekem.

Önigazolás a tesztben

A tesztben százegynéhány tulajdonságról kell megmondani, hogy az jó avagy rossz-e, majd nyilatkozni kell arról, hogy milyen mértékben jellemző a kitöltőre. Leszámítva néhány „érinthetetlen” tulajdonságot – a rosszak közül: kegyetlen, agresszív, álszent, álszerény, durva; a jók közül: adakozó, őszinte, együttérző, felelősségteljes –, az emberek attól függően értékelik őket negatívnak vagy pozitívnak, hogy hitük szerint rendelkeznek-e vele vagy sem. Ha van nekik, akkor jó tulajdonság, ha rossz, akkor nyilván nincs nekik.
A keresztkérdésekre adott válaszokból aztán rendre kiderül az igazság: egy csomó vélt jó tulajdonság nincs meg bennük, egy sor „rossz” azonban igen. A jelenségben nagy szerepe van a nevelésnek, az össznépi imázsképzésnek, a mindenkori divatnak, kultúrának és vallásnak. Merthogy mindannyian szeretnénk megfelelni az ideális embereszménynek, ez azonban képtelenség. A versengésben – ki a jobb (ember) – nem átallunk közmegegyezésen alapuló trükköket bedobni: az önigazolás trükkjeit.

Aladár példája

Aladár rendkívül szimpatikus magának, 170 pontra értékelte magát az átlagos 90-hez képest. Ugyanakkor a tulajdonságokat nem értékelte pozitívabban az átlagnál, összességében 28 pontra. Az eltérés tehát 142 pont, ami extrém magas. Mintha szuperember lenne. Hogy lehet ez?
Aladár pozitívan értékelte a következő tulajdonságokat, amelyekkel hite szerint erősen rendelkezik: aggodalmaskodó, kishitű, kudarckerülő, sértődékeny, visszafogott, távolságtartó. Ezzel máris összehozott magának 12 pontot. Ha negatívan ítélte volna meg ezeket a vonásokat (miként a többiek), akkor 24 ponttal „megrövidítette” volna ragyogó énképét. Emellett Aladárban – hite szerint – nincsenek meg a következő tulajdonságok: vakmerő, dinamikus, elmélkedő, célratörő, lendületes, fáradhatatlan. Ezeket a tulajdonságokat tehát gyorsan negatívnak ítélte, ezzel megint jó pontokat szerzett magának.
Aladárnak van magáról egy képe, s mivel szimpatikus szeretne lenni, a biztonság kedvéért felértékeli minden lehetséges vonását, illetve leértékeli azokat, amelyek hiányoznak belőle. Azután válaszol a keresztkérdésekre, és kiderül, hogy nem is olyan, amilyennek hiszi magát. A válaszok alapján már csak 45 pontnyira szimpatikus magának, zuhant 125 pontot. Ha elfogulatlanabbul szemlélné magát, harmadára csökkenne az énképe értéke, viszont reálisabb lenne, közelebb állna a valós viselkedéséhez.
Aladárt nem ismerem, ezért csak gyaníthatom, hogy a szülei és az iskolái a ludasak hamis énképében. Félrevezették: azt sugallták neki, hogy ilyen-olyan-amolyan (valahogy olyan tutyi-mutyi), Aladár elhitte, hiszen gyerek volt még, beépítette az énképébe, és utólag felértékelte a hangoztatott tulajdonságokat. Pedig Aladár talán nem is olyan tutyi-mutyi, felnőttként karakánabb, mint hinné (a kérdésekre adott válaszaiból ez derül ki), de nem meri észrevenni, mert még gyerekkorában leértékelte azokat a „csúnya, nagypofájú, agresszív dögöket”, akiktől féltették őt a szülei. Most hát hogyan vallja be magáról, hogy akad benne is némi erőszak (dinamizmus, célratörés)?
Aladárnak azt javasolnám, játsszon kicsit a tulajdonságokkal, játsszon a gondolattal, hogy az önmagáról alkotott kép, amelyet anno a felnőttek segítségével rajzolt meg, nem tartalmaz egy csomó fontos részletet, amelyek gazdagabbá, színesebbé, élőbbé tennék a képet, viszont belerajzolt előre gyártott sémákat, amelyektől sablonos, színtelen, semmitmondó lett a kép. Nem valódi.

Az énkép-festés csapdái

„Hogy moziba menni? Éééén? Hogy képzeled??? Nincs nekem időm ilyesmire! Hjaj, pedig valamikor hogy szerettem a mozit, édes istenem…, de hát ma már nem engedhetem meg magamnak. Állandóan másokkal kell törődnöm, nincs egy szabad pillanatom, egész nap a munka, aztán a család, a szüleim, az anyósomat is nekem kell ápolnom, ott a szülői munkaközösség, a véradók egyesülete, az adomány-gyűjtés. És ha véletlen leülök egy percre, biztos, hogy a szomszédasszony beállít, hogy a férje megint megverte, nem küldhetem el, meg kell őt is hallgatnom… Hogy maradna nekem időm szórakozásra???”
Aki hallott már ilyen mondatokat, nyilván sajnálkozva együtt sóhajtózott az illetővel. Tényleg, szegény, milyen rossz lehet neki, majd részvétteljesen nyugtatgatni kezdte, biztos lesz majd jobb is, és gyorsan odébb állt, mert rosszul érezte magát a tehetetlenségtől. Tőlem a következő választ kapja szegény panaszos:
„Valójában eszed ágában sincs szórakozni, moziba menni, hiszen semmi sem fontosabb számodra, mint hogy nélkülözhetetlen legyél. Attól félsz, hogy egyébként nincsen létjogosultságod, hogy csak akkor vagy szerethető, ha hasznos vagy. Pedig nem így van, csak hiszed, mert beléd sulykolták annak idején, s nem mered kipróbálni, lehetne-e ma másként. Nem elfoglalt vagy, hanem tehetetlen. Nem mások áldozata vagy, hanem saját gyávaságodé, megrögzött szokásaidé, játszmáidé. A hiteles válaszod a mozi-meghívásra így szólna: »Hogy moziba? Jó lenne, de képtelen vagyok rászánni magam, nem tudok kikapcsolódni, annyira pörgök a hasznosság mókuskerekében… Félek, ha kiszállok, belezuhanok a semmibe…«”
Igaza van, valóban veszélyes hirtelen kiszállni, gondoljunk a gyerekkori játékunkra, a simizésre, amikor addig forogtunk magunk körül, amíg befejezve nem tudtunk megállni a lábunkon. Pörgés közben nem éreztük a szédülést, csak amikor megálltunk. Óvatosnak kell lenni, először elég elgondolkodni: tényleg, milyen is vagyok? Miért csinálom ezt meg azt?

Zágon Judit
pszichológus, iparművész
http://web.axelero.hu/pszichoglass/frames.htm
Tel.: (20) 397-0611.
E-mail: pszichoglass@t-online.hu

(Folytatjuk)