2. változat:
Ötévesen
– Nem szeretlek, anyu!
– Hát ezt hogy érted?
– Nem szeretlek, mert azt mondtad, hogy ne játsszak a Katival!
– Nem azt mondtam, hogy ne játssz, csak azt, hogy nem szeretem, ha vele játszol.
– De én vele szeretek játszani, és te nem akarod.
– Hát igen, ez az igazság. Kicsit aggódom, mert a Kati családjában sok az erőszakos, verekedős ember, és félek, nehogy téged is bántsanak.
– Engem nem bántanak, mert a Kati szeret, a múltkor is bokán rúgta az öccsét, amikor csúfolt engem.
– Hát igen, ez jó, csak mi nem szeretjük a verekedést meg a rugdosódást, meg a csúnya beszédet…
– De anyu, én nem beszélek csúnyán.
– Igen, hála istennek, ennek nagyon örülünk.
– És akkor játszhatok a Katival?
– Hát… játssz, ha annyira szereted őt.
– Nagyon szeretem! És eljöhet hozzánk is?
– Hm… eljöhet, ha előbb megkérdezi otthon ő is, és elengedik.
– Jaj, de jó, jaj, de jó, úgy szeretlek, anyu!

Húsz évvel később
– Nem zavarlak, Julcsikám, hívjalak máskor?
– Nem, anyu, jókor hívsz, van egy kis időm.
– Nagyszerű. Csak kérdezni akartam, meggyógyult-e Marcika?
– Meg, egészen jól van, már oviba is ment. És te hogy vagy, anyu?
– Tűrhetően. Sajnos a térdem még mindig fáj, de kaptam rá új gyógyszert.
– Remélem, rendbe jössz, de ha gondolod, van természetgyógyász ismerősöm, szólhatok neki…
– Köszönöm, Julcsikám, egyelőre maradok a doktoromnál.
– Jól van, anyu.
– Ha Marcikának van kedve, hozd át hétvégén, kitalálunk valami programot neki, és hadd legyetek egy kicsit kettesben Gáborral.
– Jaj de jó, anyu, köszönöm szépen, ránk fér.
– Akkor várunk. Szia.
– Szia, anyu, puszi.

Újabb húsz év múlva
– Szia, anyu, apu mondta, hogy be kellett feküdnöd a kórházba. Mit mondott az orvos, meddig kell maradnod, mit csinálnak veled? Hogy vagy? Bemenjek most hozzád?
– Egyelőre ne gyere. Most még csak kivizsgálnak. Ha már tudunk valamit, akkor hívlak, de remélem, nincs nagy baj, és hamar hazaengednek. Ti jól vagytok?
– Jól, persze. Ha bármire szükséged van, anyu, hívjál nyugodtan, jó?
– Persze. Mondd meg az édes kicsi unokámnak, hogy amint rendbe jövök, elvisszük őt az állatkertbe, megígértem neki.
– Megmondom, anyu. Szia. Hívjál, ha bármi van.
– Persze, szia, Julikám, puszillak.

Tíz évvel később
– Julcsikám, nem tudnátok valamikor átjönni Gáborral? Meg kéne beszélnünk a továbbiakat. Mégse bírom egyedül, nehéz apád nélkül, főleg, hogy nem megy rendesen a mozgás.
– Mondtam anyu, hogy költözzünk össze…
– Jól van, ne kapkodjuk el, nézzünk meg együtt minden lehetőséget, ne kelljen felesleges nehézségeket okoznunk egymásnak, keressük meg a lehető legjobb megoldást.
– Úgy lesz, anyu, holnap este átmegyünk hozzád, jó?
– Nagyon jó. Várlak, szia.
– Szia, anyu, szeretlek. Szia.

A vége felé
– Anyu, lehozzam neked az ebédet, vagy fel tudsz jönni?
– Most inkább nem mennék fel, fájogat a lábam, megköszönöm, ha lehozod, vagy leküldöd valamelyik gyerekkel.
– Tudod mit? Lehozom az én ebédemet is, eszünk nálad együtt, a gyerekeknél úgyis barátok vannak, hadd egyenek külön. Ha nem zavar, megkérdezem Gábort, van-e kedve neki is lejönni.
– Dehogy zavar, örülök neki. Van egy üveg különleges borom, ajándékba kaptam, én úgysem ihatok, kibontom nektek.
– Isteni lesz, Gábor örülni fog! Akkor mindjárt jövök, vagy jövünk.
– Várom.

Zágon Judit
pszichológus, iparművész
http://web.axelero.hu/pszichoglass/frames.htm
Tel.: (20) 397-0611
E-mail: pszichoglass@t-online.hu