Aki találkozott már a Hellinger családállítási terápiával joggal elgondolkozhat azon, hol van a kollektívum határa? Ki az, aki a múltban és a jelenben a „családomhoz tartozik? Mint Peter Orban tanítványa, és gyakorló családállító terapeuta szeretnék válaszolni a felvetett kérdésre.

Nem tudjuk, miért gyakorolnak ezek az ismeretlen, esetleg sohasem említett vagy régóta elfeledett személyek ennyire erős hatást a később születettek lelkére. Azt azonban – családfelállítások ezreiből – tudjuk, hogy rendelkeznek ezzel a hatással.

Nem a kliens lelke az, amiről beszélünk, hanem az a lelki egység, amelynek a kliens is része. Ha csak 25 évet számolunk egy generációra (egy házaspárra), akkor is Kr. u. 1500 óta több mint egymillió szülőpár áll a hátunk mögött: 2 szülő, 4 nagyszülő, 8 dédszülő, 16 ükszülő, 32 ős stb.

Hogy ez a piramis nem csak egyszerű játszadozás, az nagyon gyorsan megmutatkozik a családfelállításoknál egy nagyon hatékony eszközben, amit úgy neveznek: az „ősök sora”. Itt legfeljebb tíz különböző generációt állítanak fel egy-egy képviselővel. Ezek a generációk időnként döbbenetes hatást gyakorolnak a ma élőkre.

Tehát a kérdés: ki tartozik oda?

Láttuk, hogy a szülők, nagyszülők, dédszülők alkotják a rendszer legnagyobb részét. Így a gyermek a saját szülője, és egy mindazokkal is, akik a szülei számára fontosak, vagy fontosak voltak. Ezzel előttünk áll minden személy, akik egy ember lelkének az alapját alkotják. Minden más csak díszítés. Szemre szép, de nem szükséges.

Ki felelős a lelkem üdvéért?

Csak bizonyos személyek tartoznak a családhoz, konkrétan a testvérek, a szülők, a szülők testvérei, és azok, akik átadták a helyüket a család egyik tagjának, például a szülők és nagyszülők korábbi partnerei. A család lelke azonban gyakran több generációra is visszanyúlik, különösen, ha nehéz sorsok voltak a családban. Ilyenkor még a negyedik, ötödik vagy hatodik generáció is hatást gyakorol a család lelkére. Épp ezért teljesen világos, hogy a családban az élők és a halottak egységet alkotnak. Valamennyien összeköttetésben állnak egymással.

Tehát ezek azok az embercsoportok, akik teljes mértékben meghatározzák a származást, hogy milyen adottságokat kaptunk: a képességeinket, erényeinket, gyengéinket, az intelligenciánkat, betegségeinket, röviden, mindazt, amik vagyunk.

Mindezekre – bármennyire nehéz is elfogadni – ugyanolyan kevéssé gyakorlunk hatást, mint a testmagasságunkra vagy az orrunk formájára.

Természetesen a helyzet nem annyira reménytelen, mint amilyennek e kijelentés alapján tűnik. A magunkkal hozott potenciálon valóban nem változtathatunk, de teljes egészében tőlünk függ, hogy valami különlegeset alakítunk ki abból, amit magunkkal hoztunk!

Goethe fogalmazta meg ezt nagyon szépen: „Szerezd meg, amit apáidtól örököltél, hogy birtokolhasd.” Ez arra utal, hogy az őseink ajándékot nyújtottak át nekünk. De nem nyugodhatunk ezeken a babérokon, nekünk is tennünk kell a saját életünkben, cselekednünk kell ahhoz, hogy idővel valóban a sajátunkká váljanak.

Mert mindaz, amit az életünk során teszünk, nyomot hagy a lélek egészében is; egy második rendszert alkot ott, amely könnyedén ráhelyezkedik az eredeti, származási rendszerre.

(Folytatjuk)

Csörnyei Ida
természetgyógyász, családfelállító terapeuta