A krónikus testi fájdalmak, súlyos, elhúzódó betegségek mindig azt üzenik: az élet valamelyik területén hosszú ideje folyamatosan megtagadjuk magunkat. A lélek szintjén megjelenik a sérülés, az egyensúly hiánya, amelyet a test vagy hamarosan, vagy hosszabb idő után betegség formájában visszajelez.

Az igazi védelem – önvalónk

Nézzük, miért alaptalanok az első részben említett kifogások, miért ragaszkodunk az álarchoz.
1. Ne féljünk attól, hogy ha megmutatjuk igaz valónkat, akkor védtelenné válunk. Valódi énünknek senki sem árthat, a legbiztosabb védelmet ő tudja adni nekünk, ő rendelkezik mindazzal a képességgel, eszközzel, ami erőt, bátorságot és védelmet nyújt számunkra. Egónk kreálta védelmi szerepeink valójában gyenge pontjaink, „lyukak a bástyán”. Védelmi eszközei a különböző játszmák, amelyek átmenetileg lehet, hogy védelmet adnak, de előbb vagy utóbb bebizonyosodik róluk, hogy ez a védelem csak illúzió, valójában nem védenek meg minket, sokkal inkább bezárnak, „bebörtönöznek”. Egy idő után „kényszerzubbonnyá” alakulnak, korlátozzák életterünket, képességeinket, lehetőségeinket, gúzsba kötnek minket. Ezáltal nemcsak a veszélyesnek ítélt helyzettől védenek meg, hanem attól is, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Az élet megmutatja, hogy ahogy működtetőjük is „hamis” (a játszott szerep), ugyanúgy ezek sem adnak valódi védelmet, hatalmat. Vagy ha mégis, akkor annak az az ára, hogy valódi énünket teljesen fel kell áldoznunk. (Nagyon szépen szimbolizálja az emberi játszmákat a Császár új ruhája című Andersen-mese, olvassuk el ilyen szemmel is.)

Valóban megéri?

Általában még egy komoly árat fizetünk ilyenkor, amelynek neve: betegség. A krónikus testi fájdalmak, súlyos, elhúzódó betegségek mindig azt üzenik: az élet valamelyik területén hosszú ideje folyamatosan megtagadjuk magunkat. Ez pedig azt mutatja, hogy a látszólagos védelem tényleg nem tudott megvédeni bennünket, hiszen a betegség meg tudott támadni. Lehet, hogy látszólag emberi kapcsolatainkban, helyzetekben nem sérültünk, megőriztünk egy látszat harmóniát, de önmagunk megtagadása révén, a lélek szintjén megjelenik a sérülés, az egyensúly hiánya, amelyet a test vagy hamarosan, vagy hosszabb idő után betegség formájában visszajelez.

Ilyenkor ugyanis mi magunk indítottunk támadást saját magunk, vagyis valódi önmagunk ellen a megtagadás által. (Az autoimmun betegségek eredője is ez – ezeknél a betegségeknél az immunrendszer a saját antigénjei ellen indít támadást, vagyis a saját védelmi rendszerét támadja. Mi is ezt tesszük, amikor valódi énünket, ezáltal saját védelmi eszközeinket is megtagadjuk.)

Valójában önmegtagadásunk révén tesszük csak magunkat igazán védtelenné. Ráadásul a kudarcot így biztosan nem kerüljük el (hiszen önmagunk megtagadása csak ide vezethet), a sikert viszont biztosan. Lehet, hogy látszólag átmeneti sikereket érünk el, de az élet egészét tekintve kudarcot vallunk.

Harmónia – de kivel és milyen áron?

A kívül ki nem élt konfliktust belül játsszuk le (pl. harag), nem tudatosan ugyan, de harcba szállunk önmagunkkal, és ebből csak vesztesen jöhetünk ki. Ezáltal a kint fenntartott „harmóniát” felcseréljük a belső konfliktusra.

A konfliktuskerülő attitűd különösen hajlamosít arra, hogy feladjuk az Egységet önmagunkkal. Egyetlen dolog számít ilyenkor: maradjon meg a harmónia a külvilággal, mindegy, milyen áron. Ez azonban csak látszat harmónia. Ha ugyanis nem vagyunk egységben önmagunkkal, akkor már nincs harmónia, és az a helyzet sem lehet harmonikus, amelyben mi is benne vagyunk, amelyben mi is részt veszünk. Az Egész szempontjából a harmónia felborult. Igazi harmóniát az a kívül megélt, lejátszott konfliktus adhat, amelyben mind a két vagy több fél egységben marad önmagával, igényeivel, és nyitott a másik nézőpontjára, igényeire is. Mindkettőjük célja a „közös nevező”, a közös egység megtalálása. Egyikük sem veszi magára sem az elnyomó, sem az elnyomott szerepét, egyenrangú félként viszik végig a konfliktust.

A külső látszat harmóniát ugyanis minden esetben úgy érjük el, hogy az egyik fél (a gyengébb személyiség) behódol a másik akaratának, elvárásának. Általában azok félnek a konfliktustól, akik hajlamosak feladni önmagukat, ezért aztán mindig azt élik meg, hogy vesztesen jönnek ki belőle. Fel kell ismerniük, hogy a kudarc vagy a siker is bennük van, ők határoznak afelől, melyiket érik el, a külvilág ezt nem tudja befolyásolni. A konfliktuskerülő egyén a másikkal való harmóniára, „egységre” törekszik (hogy elkerülje a konfliktust), ezáltal válik diszharmonikussá önmagán belül. Márpedig az olyan helyzet nem lehet harmonikus, ahol az egyik félben diszharmónia van.

Harmónia és konfliktus

A harmónia csak az Egyenrangúság állapotában születhet meg. Ebben az állapotban mindenki a saját belső egységéért felelős. A másik fél harmóniájáért a másik fél felel, és nem te. Én nem vagyok felelős a másikért, és ő sem felelős értem. Egyikünknek sem felelőssége, hogy a másik jól érezze magát, elérje/megkapja, amit akar. Mindenki csak a saját maga oldaláért felelős, a saját maga jóllétéért, céljaiért, vágyaiért, vagyis az önmagával való Egységért. Ez pedig nem önzés, hanem a felelősségi határok helyes meghúzása és megtartása a konfliktusban (és persze bármilyen más helyzetben is). Az önzés az, ha a másik nézőpontját meg sem akarjuk érteni, és kíméletlenül csak arra törekszünk, hogy a saját érdekünk vagy igazunk érvényesüljön.

A konfliktus szó jelentése: nézeteltérés, összeütközés. Vagyis a konfliktusban különböző nézetek ütköznek össze, és ezek „közös nevezőjét” kell a két félnek megtalálni. Ezért is fontos, hogy a másik nézőpontját megértsük, hiszen így találhatjuk meg az egységet egymással. Ennek alapja pedig a párbeszéd. Méghozzá a nyugodt, tényszerű párbeszéd, amelyben nem a másik hibáztatásával nyerhetünk „csatát”, hanem a saját álláspontunk tényszerű, higgadt felvázolásával. A konfliktustól azért is félnek sokan, mert a konfliktus sokak számára egyenlő a másikkal való hangos csatározással. Az érdekek ütköztetésének nem feltétlenül kell „csatazajjal” járnia. Ez a két fél tudatossági szintjén múlik…

(Folytatjuk)

Tuboly Beatrix
www.lelekvirag.hu