Életünk során kapcsolataink biztosítják fejlődésünk fontos alapját, rajtuk keresztül csiszolódunk, érlelődünk, változunk – ha felismerjük, hogy az adott kapcsolat milyen fejlődésre ösztönöz bennünket. A legnagyobb fejlődési lehetőséget azonban a párkapcsolat adja, amelyben két külön „univerzum” találkozik, és ezt a két külön világot kell a kapcsolatban egyesíteniük, egységgé kovácsolniuk. Ez pedig rengeteg olyan helyzetet hoz, ami valóban csiszoló, formáló hatással van a kapcsolatban részt vevő két emberre.

„A szerelem olyan út, amelyre azért térünk rá, hogy a végén mindketten megérkezzünk önmagunkhoz.” (Kurt Tepperwein)

Út az ismeretlenbe

Egy ismeretlen emberrel kell elindulnunk, egy ismeretlen úton, egy ismeretlen világba, amely jó esetben egy életünk végéig tartó utazás. Az is előfordulhat, hogy több kapcsolaton keresztül járjuk be ezt az utat, mert lelkünk azt választotta, hogy több páron keresztül éljük meg azokat a tapasztalásokat, amelyek fejlődésünket szolgálják. Így az új világ kibontakozása folyamatos, mindig rejteget újabb felismerendő területeket az éppen aktuális kapcsolat és önmagunk vonatkozásában. Ugyanis ez az ismeretlen világ valójában saját énünk ismeretlen, feltáratlan részeit rejti, akár azért mert még felfedezésre és kibontakozásra vár, akár azért mert valamely részünket (részeinket) sötétnek, elfogadhatatlannak tartjuk, és még saját magunk elől is rejtegetjük.

Ha azonban mind a felfedezésre váró részek, mind a felfényesítendő részek rejtve maradnak bennünk, akkor sohasem érhetjük el, tapasztalhatjuk meg saját teljességünket, határtalanságunkat, végtelenségünket. Ugyanis ezek a meg nem élt, ki nem bontakoztatott, vagy megtagadott, rejtegetett személyiségrészek folyamatosan megakadályoznak abban, hogy megélhessük egyéniségünk teljes aspektusát.

„Oly sokan rejtőzünk el önmagunk elől, s tán még azt sem tudjuk, kik vagyunk. Az élet önmagunk felfedezésére irányuló utazás. Számomra a tisztánlátás annyit tesz, mint befelé fordulni, és tudni, kik és mik vagyunk valójában, tudni, hogy képesek vagyunk a kiteljesedésre, csak szeretettel gondját kell viselni önmagunknak. Nem önzés szeretni önmagunkat! Ezt hozza el a megtisztulást, amely által eléggé szerethetjük önmagunkat ahhoz, hogy embertársainkat is szerethessük.” – Luise L. Hay

A kulcs: a teljes odaadás

Éppen ezért a párkapcsolat lényege, hogy össze kell fognunk, együtt el kell indulnunk egymásért és a közös útért. Mert onnantól fogva, hogy szövetségre léptünk (ez nem csak a házasság intézményével jöhet létre, hanem azáltal is, hogy két ember úgy dönt, összeköti az életét, elköteleződik egymás mellett), nincs te utad és én utam, hanem csak egy közös út van, amely a te utad is és az én utam is. Ebben rejlik a párkapcsolat egyik legnagyobb kihívása: teljesen megnyílni ennek az útnak, a másiknak, és végső soron önmagunknak, az Életnek, és ezáltal Istennek. Vagyis meg kell lépnünk az önfeladást, de úgy, hogy mégsem áldozzuk fel önmagunkat, saját egyéniségünket.

Valójában párunkon keresztül elsősorban saját Isteni Énünknek kell átadni magunkat, mert ha Ő vezet bennünket, az a kiteljesedésünket szolgálja. Ahogy C. G. Jung írja Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről című művében: „A szerelem több vonatkozásban hasonlít a vallásos meggyőződéshez: megköveteli a feltétlen ráhangolódást, elvárja a teljes odaadást. És amiként csak az a hívő lesz részese az isteni kegyelem teljességének, aki teljesen odaadja magát istenének, a szerelem is csak annak fedi fel legrejtettebb titkait és csodáját, aki képes a feltétlen odaadásra és érzelmi hűségre. Mivel ez nehéz, a halandó emberek közül csak nagyon kevesen dicsekedhetnek azzal, hogy képesek voltak erre a teljesítményre. De éppen azért, mert a legodaadóbb és leghűségesebb szerelem a legszebb is, sohasem szabad azt firtatnunk, hogy mi tehetné könnyűvé a szerelmet.”

A cél: önmagunkra találni

Lelkünk pontosan azért vezet ahhoz a párhoz, akivel összekötjük akármennyi időre is az életünket, mert a rajta keresztül megélhető tapasztalások vezetnek rá arra az ösvényre, amelynek végén Önmagunkkal találkozhatunk, ha megnyílunk ennek a közös útnak. Gyermekkorunk, akár könnyűnek és pozitívnak, akár nehéznek és negatívnak éltük is meg, sok, nem valódi énünkhöz tartozó személyiségjegyet, hitrendszert ragaszt ránk, amely álarc és jelmez mögött ott rejtőzik az, akiként születésünkkor eredendően megérkeztünk a földi világba. A párkapcsolat egy jó lehetőség arra, hogy ezeket a nem hozzánk tartozó, teljességünk megélését gátló személyiségjegyeket felismerhessük, és lebonthassuk magunkról, majd ennek köszönhetően felfedezhessünk Lelkünk azon aspektusait, ajándékait, amelyek pedig rejtetten ott várakoznak, hogy egyszer csak életre kellhessenek és támogathassák valódi énünk kibontakozását (lehet ez egy képesség, egy személyiségjegy, egy attitűd, stb.).

Mindez magával hozza, hogy meg kell válnunk megszokott, biztonságot adó, „jól begyakorolt” énünktől, életünktől, és utat kell engednünk személyiségünk új aspektusainak. Régi, biztonságot adó énünk elengedése akár félelmet is hozhat, ezért hajlamosak vagyunk inkább a másiktól várni a változást. Pedig, ha a másikban zavar valami, akkor az, bennünk is ott van, a másik csak tükröt tart nekünk, amibe sokszor nem esik jól belenézni.

Ezen túl a megszokottól való megválás akár azt is jelentheti, hogy a jelenlegi kapcsolat ideje lejárt, mert a két fél már nem tudja azt a „tapasztalási terepet” biztosítani egymás számára, ami további fejlődésükhöz kell. Ilyenkor nem véletlen, ha egyikőjük, vagy akár mindkettőjük életében valaki új jelenik meg, ez is csak azt üzeni, hogy a régit elengedve el kell indulniuk egy másik tapasztalási ösvényen. És persze az is lehet, hogy ezt a lépést úgy kell megtennünk, hogy még nem tudjuk ki lesz az újabb párunk, de az Élet több szempontból is olyan tapasztalásokat hoz, amelyek azt üzenik, itt az ideje, hogy új utakra induljunk, mert valahol valaki más már „vár ránk”, akivel tovább haladhatunk az önmagunkhoz vezető ösvényen. Ilyenkor az egyedül megtett útszakasz hozhat olyan önmagunkhoz vezető tapasztalásokat, amelyeket a társ jelenlétében nem szerezhetnénk meg, ekkor az egyedüllét tapasztalása adja azt a „csiszoló felületet”, amelynek révén személyiségünk új aspektusai napvilágra kerülhetnek. És lehet, hogy ezek pont olyan személyiségjegyek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az új társat be tudjuk vonzani.

(Folytatjuk)

Tuboly Beatrix
www.lelekvirag.hu